„Épp lenyugodott a nap, fél tányérja izzó vörös szemként figyelt a horizont mögül. A vakító háttér előtt, ahogy szúnyogok a fény körül, pöttöm fekete árnyak táncoltak… Indiánusok, akik tomahawkot lengetnek? Még egészen csöppnyiek, néha eltünedeznek, aztán felbukkannak, mintha felugrálnának a levegőbe, közelebb érnek, hadonásznak… Polip csapdos így a karjaival… S lassan a hangjuk is kivehetővé válik, távoli kutyacsaholás magas vonyítással, amikor „avanti”-t kiáltanak, és tompább ugatás, amikor „coraggio”-t…Marschner most maga elé nézett, az állásaikra, fej-fej mellett tömött vonalban sorakozott a század, krétafehér ajaktalan arcok, kőből metszett valamennyi… S meredező, lövésre kész fegyvercsövek, egyetlen fenevad száz fullánkkal. –?Ne lőj! Ne lőj! – ismételte süvöltve Weixler, lélegzetvételnyi szünetet se hagyva magának. Kiáltása végigfutott az árkon, és lefogott minden ravasznak feszülő, mohó ujjat. Berepült az első kézigránát az állásaikba… Marschner jól látta a röptét, aztán látott egy embert kiválni a sorból, az árokkijárat felé szédelegni szétvetett karral, arcán piros fátyol… Ekkor szólt közbe – megváltás! – kattogva a gépfegyver, és nyomában lihegő falkaként elszabadulva a puskák. Az arcokon hideg gyűlölet tükröződött, többen káromkodva felordítottak, amikor a ritkuló sorok mögött újabb csapatok tűntek fel. A fegyverek csöve már izzott, de a kurjongó „coraggio” csak egyre közeledett.”

Emberek a háborúban